Az ebben a tanulmányban bemutatott kutatás kérdőíves adatfelvételt is tartalmazott, amelyben az intézményvezetők opcióit mértük fel. A survey kutatásban Bálint Blanka és Miklós István vett részt.Lásd: Biró A. Z. - Bálint B. - Miklós I.: Székelyföldi kulturális intézmények, szervezetek képzési és információs igényei. Kutatási jelentés (kézirat)

A kutatás szemléleti és módszertani kiindulópontjai

A kelet-erdélyi tömbmagyar régióval kapcsolatban az elmúlt közel másfél évtized során jó néhányszor elhangzott már az az állítás, hogy a térség kulturális értékei jelentősek, a térség kulturális adottságai a fejlesztési programok egyik fontos alternatíváját jelenthetik. Ezek a megközelítések azonban jóval kisebb súlyt kaptak, mint a gazdasági vagy szociális jellegű megközelítések. Jellemző, hogy a megyei, kistérségi fejlesztési programokban a kulturális adottságok hasz­nosítása csak elvétve szerepel, a térségi forrásbevonási gyakorlatban a kultúrá­hoz kapcsolódó pályázatok száma csekély. Miközben néhány non-profit szerve­zet kísérletet tett képzési programok megszervezésére, nem került sor a térségi adottságok szakszerű számbavételére. Az sem mellékes tény, hogy a kulturális adottságok értelmezése ebben a régióban megmaradt a kultúra hagyományos, szűkebb körű értelmezése mellett (népi hagyományok, rendezvények szerve­zése stb.). A több területen jelentkező, a maguk nemében esetenként nagyon is hasznos lokális vagy alkalmi kezdeményezések mellett nem került sor szakmai­lag megalapozott térségi léptékű elképzelések kidolgozására. Ennek oka többek között az is, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kezdemé­nyezett kulturális kataszter program 2003-as megszervezése előtt nem zajlottak átfogó tényfeltáró munkák. De az okok között említhető az is, hogy nem jelent­kezett olyan térségi intézményi szereplő, amely rendelkezett volna megfelelő infrastrukturális kerettel és szakmai kompetenciával a kulturális menedzsment körébe tartozó térségi programok kidolgozásához és/vagy kivitelezéséhez.

A Hargita Megyei Kulturális Központ által 2003-ban megfogalmazott fej­lesztési keretprogram volt az első olyan javaslatcsomag, amely térségi hatókörű szakmai szolgáltatáscsomag (képzés, információterjesztés, szaktanácsadás) megtervezését és kivitelezését célozza. Ez az elképzelés többek között abból indul ki, hogy a térség kulturális szereplői jelen pillanatban nem elég erősek ahhoz, hogy kezdeményezői és kivitelezői legyenek egy komplex térségi kul­turális fejlesztési programnak. Már csak azért sem, mert az egyes intézmények, szervezetek, csoportok számára az önfenntartás is igen komoly feladatot jelent. Ezért célszerű abból kiindulni, hogy első lépésben a térségi kulturális szereplők megerősítése a legfontosabb feladat, és csak ezek után következhet majd - tér­ségi kulturális szereplők részvételével - átfogó, vagy ágazati fejlesztési progra­mok kidolgozása. A térségi kulturális szereplők megerősítésének legfontosabb területe a szakmai képzés (akkreditált képzési programok, a szakképzés mód­szertani központjának létrehozása), a rendszeres és tartalmas információszolgál­tatás, nem utolsó sorban pedig a kulturális intézmények és csoportok munkájá­nak minden fontos területét felölelő szaktanácsadás.

A NKÖM által szorgalmazott és támogatott, a kárpát-medencei magyarság kulturális intézményeinek számbavételére irányuló adatbázis készítési program egész sor nagyon lényeges kérdést hozott felszínre (a székelyföldi térségben az adatfelvételt a KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös program keretében végezte). Ez az adatbázis program nem csupán a jogi/adminisztratív státusz és az elérhetőség számbavételére terjedt ki, hanem a működés néhány fontos szegmensére is. Az összegyűjtött anyag egyfelől egyértelműen jelzi a térségi kulturális szereplők nagy számát, sokféleségét, a kezdeményezések nagy számát és tartalmi gazdag­ságát, társadalmi szerepkörének sokféleségét. Az állami, önkormányzati támo­gatottságú intézmények mellett jelentős szerepet játszanak a térség kulturális életében az egyesületek és alapítványok, a jogilag be nem jegyzett, de „intéz­ményként" működő csoportok, s nem utolsó sorban a szintén „intézményként" működő lokális vagy regionális rendezvények. Másfelől viszont hangsúlyosan jelentkezik ennek a meglehetősen diverzifikált kulturális „intézményi" szerke­zetnek a szervezeti és egzisztenciális gyengesége, külső tényezőknek való ki­szolgáltatottsága, efemer jellege, minőségi sokfélesége.

Ebből a helyzetből kiindulva fogalmazódott meg az az elképzelés, hogy cél­szerű alaposan számba venni a képzéssel, információszerzéssel, szaktanácsadás­sal kapcsolatos térségi igényeket. Ezen belül pedig a képzéssel, az információ­szerzéssel, a szaktanácsadással kapcsolatos tartalmi elvárásokat és didaktikai, technológiai elképzeléseket is.

A kulturális kataszter program eredményei kapcsán arra számítottunk, hogy a térségi intézményi szereplők az igények megfogalmazása terén elsősorban a saját intézményük, szervezetük, csoportjuk közvetlen és minél rövidebb idő alatt történő megerősítéséből fognak kiindulni. Ily módon a kutatás elvezethet a tény­leges és aktuális szükségletek körvonalazásához, amelyre rövid- és középtávon indítható képzési programokat lehet építeni. Ugyanakkor arra is számítottunk, hogy a térségi kulturális intézményrendszer jelenlegi helyzetéből adódóan, a megkérdezett intézményi vezetőktől egyelőre nem várhatjuk olyan igények megfogalmazását, amelyek a térségi intézményrendszer egészére vonatkoznak, vagy amelyek a kulturális képzésben és szolgáltatásokban ma korszerűnek mi­nősülnek. Gondolunk itt például olyan képzési tartalmakra, amelyek ma már a kultúra tágabb értelmezését veszik alapul (pl. a kultúragazdasághoz kapcsolódó tevékenységek megismertetése, vagy a számítógép és az Internet által lehetővé tett oktatás technológiai eljárások alkalmazása). Ez tulajdonképpen azt jelen­ti, hogy az igények feltérképezése során egyaránt figyelni kell az úgynevezett „egyéni" (személyes) igényekre és a térségi kulturális intézményrendszer je­lenlegi helyzetéből adódó „strukturális" igényekre. Ennek az egymást mellett élő, de funkcionális elkülönülő két szintnek az együttes vizsgálatát célozta ez a kutatási program.

Az elmúlt évek tapasztalatainak ismeretében azt a kiindulópontot minden­képpen el lehet fogadni, hogy a térségi kulturális intézmények megerősítéséhez feltétlenül szükséges a rendszeres és szakszerű képzés, az információszolgál­tatás, a szaktanácsadás biztosítása. A korábban megszervezett képzési progra­mok kapcsán mindig volt érdeklődés. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy ilyen programok hiányában a térség kulturális intézményeinek megerősödésére nem lehet számítani. Egy komplex szolgáltatói csomag kidolgozása és alkalmazása azonban szükségessé teszi az egyes kulturális intézmények szintjén jelentkező „egyéni" elvárások, valamint a térségi strukturális igények minél részletesebb rögzítését. Egy ilyen kutatás egész sor hasznos információt kínálhat a szolgálta­tás csomag megtervezéséhez és első moduljainak kidolgozásához. Ugyanakkor rögzít egy kiinduló helyzetet, lehetőséget kínálva a későbbi hasonló vizsgálatok eredményeivel való összehasonlításra. Hasznosnak ígérkeznek a kutatási ered­mények olyan térségi vagy kisebb hatósugarú szakmai tapasztalatcserék számá­ra is, amelyek térségi szereplők bevonásával elemzik a kulturális intézmények menedzsmentjével és fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket.

A tényfeltárás aktualitását erősíti az a tény is, hogy 2004-ben újjászervező­dött Romániában a felnőttoktatás jogi és adminisztratív rendszere. Az új szabá­lyozási rendszer egyik fontos eleme az, hogy bevezeti a felnőttképzési progra­mok és intézmények akkreditációját. A korábbi, alkalomszerű és próba-szeren­cse típusú képzések helyét fokozatosan átveszik az országos képzési jegyzék és akkreditációs szabályok szerint szerveződő képzési programok. Mindezzel fokozatosan megváltozik a felnőttképzési programok során szerzett tanúsítvá­nyok munkaerő piaci hasznosíthatósága. Lényeges új elem az is, hogy az új szabályozás a felnőttképzést a megyei és területi szakintézmények legfontosabb feladatává teszi. Mindkét említett újdonság arra ösztönöz, hogy tényszerűen ve­gyük számba a kelet-erdélyi tömbmagyar régió kulturális szereplőinek képzé­si igényeit. Az új szabályozás megjelenése egyfajta professzionális újrakezdés esélyét jelenti a kulturális jellegű képzésben, ugyanakkor kiváló alkalmat is je­lent a jól átgondolt közép- és hosszú távú képzési programok kialakításában (pl. képzési irányok kijelölése, tananyagok kidolgozása, programok és intézmények akkreditálása stb.).

A kutatás témája kapcsán jeleztük, hogy a komplex szolgáltatási csomagra vonatkozó igényeknek két, funkcionálisan elkülönülő szintje van. Egyfelől az egyes intézmények és az azokat vezető személyek „egyéni" igényei, másfelől a térségi kulturális intézményrendszer jelenlegi helyzetéből adódó „strukturális" igények. A két szint vizsgálata eltérő módszertan alkalmazását követelte meg. Ennek alapján a kutatás tulajdonképpen két modul keretében zajlott.

Az első modul keretében a strukturális igények körvonalazására töreked­tünk. Megvizsgáltuk a térségi kulturális intézmények előtörténetét, beleértve az 1989 előtti időszak gyakorlatát, valamint az 1989 utáni fontosabb elemeket. Úgy véltük, hogy ezeknek az előzményeknek a feltérképezése és figyelembe vétele hasznos lehet annak megértéséhez, hogy a mai kulturális szereplők miért úgy viselkednek, ahogyan viselkednek, miért éppen azokat az igényeket fogalmaz­zák meg, amelyeket megfogalmaznak. Mindebben nyilván az intézményvezetők személye, életútja is fontos kérdés, hiszen életpályájuk, képzettségük és szakmai tudásuk, a kultúra kisebbségi társadalomban játszott szerepéről vallott felfogá­suk tekintetében nagyon különböző egyénekről van szó. A visszatekintés már csak azért is szükségesnek mutatkozott, mert a térség kulturális intézményrend­szere hangsúlyosan tagolt, az egyes intézménytípusok igen jelentősen eltérnek egymástól. Elegendő ha arra gondolunk, hogy milyen nagymértékben különbö­zik egymástól egy nemrégen létrehozott lokális non-profit kulturális intézmény és egy 1989 előtt is működő állami finanszírozású könyvtár vagy éppen egy pi­aci igényekre figyelő könyvkiadó. Az előtörténet, a tagoltság, a humán erőforrás potenciál kérdése mind-mind olyan tényező, amely a térségi intézményrendszer strukturális jellemzőihez visz közelebb bennünket. Természetesen jelen kutatás keretében mindennek csak rövid jelzésére vállalkozhattunk. Meggyőződésünk azonban, hogy ez a rövid áttekintés hasznos lesz a surveykutatás eredményeinek értelmezése során.

A kutatási program második modulja keretében az egyes intézmények veze­tőit kérdeztük a képzéssel, információszerzéssel, a szaktanácsadással kapcsolatos problémákról. A postai úton eljuttatott kérdőív legfontosabb témakörei a követ­kezők voltak:

• a kulturális információk beszerzésének forrásai és módozatai
• a szaktanácsadással kapcsolatos elvárások
• a szakmai képzéssel kapcsolatos tartalmi és formai igények
• a korábbi képzéssel kapcsolatos pozitív és negatív tapasztalatok
• a képzés anyagi költségeivel kapcsolatos vélemények

Az alábbi áttekintés az első modul eredményeit mutatja be.

A kutatási eredmények összefoglalása 

1. Az előzmények és a térségi kontextus szerepe a képzési és információs igények kialakulásába.

A kutatás során nyert adatsorok értelmezéséhez feltétlenül szükséges az előz­mények rövid számbavétele. Figyelembe kell vennünk azt, hogy milyen intéz­ményekről is van szó, hogyan működnek, milyen előzmények voltak a képzés, az információszerzés, a szaktanácsadás terén. Más szóval, képet kell alkotnunk magunknak arról, hogy a térségi kulturális szereplők ma miért olyanok amilyenek? Miért ezeket az igényeket fogalmazzák meg? Ha eltekintünk ezektől az előzményektől, akkor nagyon könnyen juthatunk arra a következtésre, hogy a térségi kulturális szereplők „gyengék", alacsony fejlettségi szintet képviselnek. Vagy elkövethetjük azt a tévedést, hogy máshol már bevált képzési anyagot és képzési módszertant próbálunk ebben a térségben alkalmazni. Az előzmények számbavétele természetesen csak jelzésszerű, ez azonban mindenképpen szüksé­ges a kutatás során nyert adatsorok értelmezéséhez. 

1.1.

Az 1989-et közvetlenül megelőző időszakról keveset beszélünk, s ez érvényes a térségi kulturális életre is. A jelenlegi kulturális intézmények és szervezetek jelentősebb része 1989 előtt nem létezett vagy más területen tevékenykedett. Kul­turális intézmény csak állami keretben, központi rendszerű finanszírozással, fo­lyamatos szakmai és ideológiai ellenőrzés mellett működhetett. Ez érvényes volt a térségben egyébként is kis számú múzeumra, levéltárra, városi könyvtárra, vá­rosi művelődési házra. Falvakon a „kultúrigazgató" által vezetett községi műve­lődési ház jelentette a művelődési tevékenység számára a hivatalos és elfogadott keretet. Egyesületi vagy más szervezeti formában nem volt lehetséges kulturális tevékenységet folytatni. Kivételt jelentettek a hivatalosan el nem ismert keretek közt működő művészek, valamint az egyéni iparosként tevékenykedő népi mes­terek. Ebben az időszakban az országban kulturális szakemberképzés már nem folyt, a mai értelemben vett információterjesztés és szaktanácsadás ismeretlen volt. A minden megyeközpontban működő Népi Alkotások Háza tevékenysége elsősorban a népi mesterekre irányult. Ennek lényege a következő: egyfelől vol­tak a térségben magyar kulturális intézmények és tevékenységek. De ebből az intézményrendszerből teljes mértékben hiányzott az önszerveződés, a helyi kez­deményezés, a forrásszerzés, az információszerzés, a szó szoros értelmében vett szaktanácsadás gyakorlata. Ilyesmire nem volt lehetőség és nem volt igény. Még pontosabban: az intézményi, ideológiai kontextus (amelyhez még kapcsolódott a kisebbségi helyzetből adódó tiltások és korlátozások skálája) nem tette lehető­vé és nem alakíthatta ki ezeket a gyakorlatokat, nem termelte és nem termelhette ki az ezekre a gyakorlatokra irányuló igényeket. Nagyon fontos tisztázni ezt a kiindulópontot, hiszen megmagyaráz ez sor, látszólag érthetetlen 1989 utáni je­lenséget. Többek között azt, hogy a térségi kulturális szereplők egy jelentős ré­sze 1989 után sem tartotta fontosnak a képzést. De ez az előzmény magyarázza sok esetben azt a máig tartó tehetetlenséget, kivárást is, amelyet a lokális léptékű kulturális menedzsment terén, vagy az úgynevezett állami intézményekben lép­ten-nyomon tapasztalhatunk.

1.2.

Az 1989-es változás után jelentős mértékben megnövekedett a térségben a kul­turális szereplők száma. Ez szoros összefüggést mutat három olyan társadalmi folyamattal, amely a romániai kisebbségi magyar társadalom újjászerveződését alapvetően meghatározta

Ezek közül az első a nemzetiségi léptékű etnikai rehabilitációs folyamat. Ez egy olyan „magyar" intézményi- szimbolikus reprezentációs burok létrehozását jelentette, amely egyrészt kifejezte, másrészt hordozta a kisebbségi öndefiní-ciós folyamatot. A nagyszámú újonnan létrejött vagy újraalapított kulturális intézmény, a nagyon sok kulturális esemény - a politikai intézmények és akciók mellett - főszereplője volt a kisebbségi léptékű öndefiníciós folyamatnak. Az általunk vizsgált térségben - tömbmagyar vidékről lévén szó - a kulturális in­tézmények és események szerepe esetenként még a politikai elemek szerepét is fölülmúlta.

A második alapvető társadalmi folyamat a lokális struktúrák rehabilitációjához kapcsolódik. A közösségi identitások, s ezen belül a lokális léptékű identitások megélésének, építésének 1989 előtti szigorú tiltása 1989 után egyfajta identi­tásépítési boom-ba csapott át. Helyi ünnepek, átnevezések és jelképteremtések sora, helyi szervezetek és intézmények létrehozása jelezte ezeket a lokális lépté­kű identitástermelési folyamatokat. Ebben a folyamatban a legnagyobb szerepet kétségkívül maguk a lokális léptékű ünnepi események alkották, amelyek sok esetben jóval erősebben intézményesültek, mint a tényleges intézmények vagy a jogilag bejegyzett szervezetek. A kárpát-medencei kulturális kataszter vizs­gálatból sajnos ezek az események kimaradtak. A székelyföldi térség kulturális intézményrendszerének megértése szempontjából ez valóban hátrányt jelent, hiszen ezek figyelmen kívül hagyásával nem csupán a valóságos kulturális sze­replők egy jelentős csoportja szorul háttérbe, hanem azok a társadalmi funkciók is, amelyeket ebben a térségben ezek a jogilag nem intézménynek minősülő struktúrák láttak (és látnak) el.

A harmadik alapvető társadalmi folyamat, amely ebben a kontextusban feltétle­nül figyelmet érdemel, az a lokális magyar kulturális elit igen gyors, öntörvényű újjászerveződése. Ennek a folyamatnak szintén 1989 előtti okai vannak, hiszen a lokális léptékű kulturális életet mozgató személyeket félreállították vagy te­vékenységüket korlátozták. Az 1989-es változás után egyik napról a másikra szabaddá vált az esemény és ünnepszervezés, a kulturális tevékenységet folyta­tó vagy helyi fejlesztési célokat követő szervezetek bejegyeztetése. Egyszerre léptek színre mindazok, akik úgy érezték, hogy tudásuk és/vagy joguk van ilyen tevékenységet folytatni. Voltak köztük a korábbi intézmények vezetői, de még többen olyanok, akik úgy érezték, hogy korábban félreállították őket. Mindkét csoportnak közös jellemzője az, hogy nagyon magabiztos, és határozott elkép­zelése van arról, hogy mit és hogyan kell csinálni. Kész szakembernek tekin­tik magukat, akiknek - saját felfogásuk szerint - csak résztvevőkre és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy eredményesek legyenek. A kilencvenes években a térségben sok eseményt, ünnepet, egyesületet szerveznek, de mind­ebben gyakorlatilag föl sem merül a szakmai tanulás, az információszerzés -egyszóval: a professzionalizálódás - igénye.

1.3.

A térségi strukturális igényekre vonatkozó vizsgálatok összegzésként az alábbi megállapításokat kell kiemelnünk:

• Az intézmények fejlődési modellje ebben a térségben nem igazán termelte ki a képzési és információszerzési igényeket. Ezek - részlegesen - csak az utóbbi években tudatosultak. Azért csak részlegesen, mert a jelenleg még aktív, 1989 előtt is ezen a területen dolgozók körében a szakmai képzés gyakorlata nem igazán jelent meg, az 1989 utáni kísérletek pedig felemás eredményt hoztak. Egy korábbi Socrates/Grundtvig2 program keretében (NEXUS Projekt - Felnőttképzés, Hargita Megyei Kulturális Központ, Csíkszereda, 2002.) áttekintettük a romániai felnőttképzés történetét, s en­nek kapcsán a tömbmagyar régióra jellemző Hargita megyei gyakorlatot is. Az elemezés során készített SWOT analízis a nyitottságot, a sokféle képzési próbálkozást emelte ki. Ehhez azonban negatívumként a képzési tevékeny­ség efemer, időszakos jellege kapcsolódik, s nem utolsó sorban a képzések intézményesítettségének alacsony szintje, a tananyagok esetlegessége, a mi­nőségi kritériumok részleges érvényesülése. Mindezek okán a rendszeres, magas szakmai színvonalú képzési programok térségi elfogadtatása nem ígérkezik könnyű feladatnak. Vélhetően nem lesz elegendő például a magas színvonalú tananyag, vagy előadói gyakorlat térségbe irányuló transzferje.
• A térségi kulturális szereplők három alapvető típusa egymástól nagyon el­térő tevékenységet folytat. Ez a három típus a következő: (1.) piaci sze­replők, (2.) ténylegesen állami/önkormányzati finanszírozású intézmények, valamint (3.) a civil szervezetek, nem jogi csoportok és névlegesen önkor­mányzati finanszírozásúak. Eltérőek az intézményi céljaik, finanszírozásuk, társadalmi szerepük, forrásszerzési és marketing gyakorlatuk, humán erő­forrás politikájuk, s nem utolsó sorban társadalmi megítélésük is jelentősen különbözik. Ez a sokféleség azt jelenti, hogy a képzéssel, információszer­zéssel, szaktanácsadással kapcsolatos igényeik is várhatóan nagyon tagoltak lesznek.
• Az egyes kulturális intézmények és szervezetek működése az esetek dön­tő többségében nem rendszeres (nem folytonos), vagy legalábbis nagyon hullámzó. Ez alól csak törvényi szinten szabályozott szolgáltatási progra­mok képeznek kivételt (pl. könyvtárak és múzeumok nyitvatartási rendje). Ugyanez a rendszeresség tartalmi vonatkozásokban már ezekről az intéz­ményekről sem állítható maradéktalanul. A kulturális tevékenységnek ez az időszaki és/vagy hullámzó jellege kétségkívül hatást gyakorol a tanulási, információszerzési tevékenységekre, s nem utolsó sorban az ilyen irányú igényekre is. A térségi igényeknek a működés gyakorisága általi meghatáro­zottsága olyan strukturális tényező, amely a képzési programok tervezésé­nél általában nem nyer különösebb figyelmet. Holott egyike a legfontosabb tényezőknek, hiszen a térségi szereplők részéről nem csak az a válasz fon­tos, hogy „akarok tanulni", hanem az is, hogy ezt a tevékenységet vagy az információs tájékoztatást - a saját tevékenység által meghatározott módon - milyen gyakran igénylik.
• A térségi kulturális intézmények és szervezetek belső szervezettsége álta­lában nagyon alacsony fokú. Ez alól csak az egyébként igen kis számú volt állami intézmény jelent kivételt (könyvtárak, múzeumok stb.), valamint a piaci szereplőként működő vállalkozások egy része. A belső szervezettség alacsony foka általában abból fakad, hogy a kulturális intézményekben ke­vés személy dolgozik. Ugyanakkor az 1989 után létrejött intézményekben
  - nem csak a kultúrára érvényes ez! - a belső működési szabályok megal­kotása korántsem bevett gyakorlat. Ebből egész sor következmény adódik a szakképzési, információszerzési tevékenységre, s az ezzel kapcsolatos igényekre vonatkozóan. Többek között az, hogy egy intézményből/szerve­zetből igen gyakran csak a vezető személy fogalmaz meg (a maga számá­ra) szakmai képzéssel kapcsolatos igényt. Az intézményen belüli szerepek formalizálásának hiánya meg ahhoz vezet, hogy nem alakul ki a rendsze­res információszerzés formalizált rendje, az adott intézmény számára az az információ, amit a vezető személy meghall, megtud. A mai diskurzusban természetesen az információk iránti igény erőteljesen megjelenik, ez azon­ban nem jelenti azt, hogy ez az igény az egyes intézmények működésébe ténylegesen beépül. Ezt a térségi „strukturális" szempontot a szolgáltatási csomagok tervezése, a kivitelezés pragmatikus lépéseinek modellezése so­rán feltétlenül érdemes figyelembe venni.
• Amint korábban már jeleztük, a kulturális intézmények és szervezetek há­rom fő típusa társadalmi szerepük tekintetében markánsan különbözik. A harmadik csoportba tartozók vannak a legnagyobb számban (civil szerve­zetek, jogilag be nem jegyzett csoportok, csak formális önkormányzati tá­mogatást élvező kultúrházak) amelyek elsősorban eseményeket, ünnepeket szerveznek. A szó szoros értelmében vett szolgáltatásokkal nem, vagy csak kismértékben foglalkoznak. Ezeknek a kulturális intézményeknek a tanulási, információszerzési igényeit ez a típusú tevékenység határozza meg. Célsze­rű lenne megvizsgálni azt, hogy középtávon változhat-e lényegesen ezek­nek az intézményeknek a társadalmi szerepköre (pl. felnőttképzési feladatok hivatalos „leosztása" révén vagy más módon). Amennyiben várható ilyen változás, azt a térségi szolgáltatási csomag kialakításánál, mint strukturális igényt célszerű figyelembe venni. Ez azért fontos, mert maguk a szóban for­gó kulturális szereplők szakképzési, információszerzési igényeket - jelenle­gi társadalmi szerepkörükből eredően - csak nagyon korlátozott mértékben fognak megfogalmazni.
• A térségi szolgáltatási csomag tervezésénél mindenképpen célszerű figye­lembe venni azt, hogy a legtöbb kulturális intézményben a szakmai színvo­nalat elsősorban a kulcsszereplők személyi adottságai alapozzák meg, s nem valamiféle standardizált hivatalos vagy informális módon kialakult norma. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy az intézmények működését elsősorban a kulcsszereplők személyi adottságai és/vagy ambíciói határozzák meg. En­nek a helyzetnek igen jelentős strukturális folyománya van minden képzési vagy más szolgáltatási kínálatra nézve. Nevezetesen az, hogy a felhasználói elvárások markánsan személyes jellegűek! Ez komoly gondokat okozhat a képzési programok lebonyolítása során, ideértve a tartalmi és didaktikai te­vékenység váratlan megkérdőjelezéseit is.
• Utolsóként említett, de talán a legfontosabb térségi strukturális adottság ebben a térségben az intézmények és a vezető személyek rendkívül szoros összefonódása (ezt nevezhetjük az intézményekre jellemző személyfüggő­ségnek, az intézményesültség alacsony fokának, de nevezhetjük autoriter vezetési gyakorlatnak is). Okkal föltételezhető, hogy a térségi professzio­nális szolgáltatási csomagok működése (ha ezek beindulnak) fokozatosan csökkenteni fogja az intézmények és a vezető személyek erős összefonó­dását. A képzés, az információterjesztés, a szaktanácsadás - már amennyi­ben a térségi intézmények igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat - olyan cselekvési és diszkurzív technikákkal élnek, amelyek növelhetik a személy és az intézmény közti distanciát, fokozatosan leválasztják a személyről az intézményt. Ez nyilván csak lehetőség, de az ugyanakkor arra is utal, hogy egy térségi szolgáltatási csomagnak - az ismeretek és hírek továbbítása mel­lett - jelentős másodlagos szerepe is lehet. Indirekt módon is elősegítheti a térségi kulturális intézmények szervezettségi, formalizáltsági szintjének növekedését.